Mi, tündérek, nem csak a tündérmeséket szeretjük. Bármilyen igaz történetet vagy mesét szívesen hallgatunk. A könyvtár is tele van különböző népek népmeséivel. Most a messzi angolföldről hoztam nektek egy mesét, amiben azért a tündéreknek is jut némi szerep.
Élt régen az angol vidéken egy György nevű király. Bátor volt és erős, de nem volt már fiatal. Így, amikor a szomszédos ország királya hadat üzent neki, kidoboltatta az egész birodalomban, hogy minden fiatal, jóravaló fiút várnak katonának.
A hepehupás angol dombok között, a patak partján egy malom bújt meg. Egy molnár és a fia élt itt csendes magányban. Talán ők voltak az utolsó molnár család, akik még szamárral és malomkővel őrölték a búzát. El voltak zárva mindentől, a legközelebbi falu is egy órányi járásra volt. Annyira azonban nem voltak távol a világtól, hogy a közelgő háború híre ne jutott volna el hozzájuk. Az egyik este aztán a molnárlegény így szólt az apjához;
- Édesapám, én bizony elmegyek katonának. A királynak, az országnak szüksége lehet rám is.
Az öreg erre nagyon szomorú lett. Nem tudta, hogyan beszélje le a fiát a tervéről. Felhozta öregségét, a malmot, de a fiú már elhatározott magában mindent.
Másnap összepakolta azt a kevéske kis holmiját, amije volt, kapott az édesapjától kenyeret, szalonnát az útra, és nekivágott a király városa felé. Egy hétig tartott az út, de a hetedik napon ott állt a királyi palota kapujában. Ott aztán rögtön megfogták, besorozták a hadseregbe.
A molnárfiú komolyan vette a feladatot. A liszteszsákok emelgetésétől jó erőre tett szert, de a palotában is minden nap gyakorolt. Egy hónap után kapott kardot, pajzsot, páncélruhát és kijelentették, hogy készen áll a háborúra. Szerencséjére éppen abba a századba került, amit maga a király vezetett.
György király lassan és óvatosan vezette a sereget, és a merészebb, buzgóbb fiatal katonák rendre előre ugrattak lovaikkal. Egymással versenyeztek, és egyre inkább éreztették, hogy az öreg király nem való már a harcmezőre. György nem szólt rájuk, csak rendületlenül lovagolt előre, az ellenséges tábor felé.
Az út felénél járhattak, mikor egy sűrű erdőbe értek. A hencegő lovagok egy csoportja ismét előbbre járt, az ő nyomaikat követték a társaik, akik tisztelték és követték a királyt. Egyszer csak egy tisztásra értek, előttük pedig egy kis tavacska terült el. A tó körül mindenfelé sáros patanyomok és letört ágak voltak. György király szomorúan sóhajtott, a molnárlegény pedig levette sisakját és leszállt a lováról.
- Királyom, ez szent hely. Azok, akik előrevágtattak és katonának mondják magukat, semmit nem tudnak.
- Hogy érted, hogy szent hely, fiam? – kérdezte a király, mire fényesség támadt, és a tóból előlépett egy tündér. Ezüst haja arca körül lebegett, fátyol ruháját fútta a könnyű szél.
- A fiú jól mondja, György király – szólalt meg a tündér, és a hangja olyan volt, mint a gyöngyök csilingelése. - Ez a tündérek tava. A katonáid pedig csak úgy keresztülvágtattak rajta. Ezért valakinek bűnhődnie kell.
- A királyt hagyjátok, vigyetek engem – állt a király elé a molnárlegény.
- Fiam, nem kérhetek tőled ekkora áldozatot – szólalt meg a király.
- Ha ezzel megmenthetem a hazámat, akkor maradok – jelentette ki a legény, a király pedig bólintott, és elvezette a sereget.
Amikor az utolsó katona is elhagyta a tisztást, a tündér szembefordult a molnárlegénnyel.
- Mi a neved, molnárlegény?
- Aldennek hívnak.
- Figyelj rám, Alden. Mi, tündérek nem akarunk rosszat. De tudd meg, ma a király elveszíti az összes katonáját a csatában. És csak rajtad fog múlni, hogy győztesen kerül ki belőle, vagy minden elvész.
- Mit kell tennem?
- Először is mártsd bele a kardod a tó vizébe. Így tündéráldás lesz rajta, bármilyen ütközetből győztesen fogsz kikerülni, ha ezzel a karddal vívsz. De vigyázz, nehogy más kezébe kerüljön, mert a bűbáj a visszájára fordulhat!
Alden megmártotta kardját a tó vizében, és az felragyogott.
- Most pedig figyelmesen hallgass végig, mert szorít az idő – mondta a tündér. – Mire odaérsz a lovaddal a csatatérre, már csak egy maréknyi harcos és a király lesz talpon. Te állj be a király mögé, és bármi történjék is, ne veszítsd szem elől. Valaki az ellenből halottnak fogja tettetni magát, hogy ha vége a csatának, orvul megtámadhassa a királyt. Ha te nem véded meg, végezni fog vele, és kardod ellenére veled is.
- De akkor Anglia elesik! – kiáltott a legény fájdalmasan.
A tündér bólintott.
- Csak te tudod megállítani. Anglia sorsa a te kezedben van, Alden. Egy percig se veszítsd szem elől a királyt. Most pedig indulj! Vágtass, amilyen gyorsan csak tudsz! A tündérek bűbája legyen veled.
Aldennek se kellett több bíztatás, felpattant a lovára, és már ott sem volt. A csatatéren már csak egy maréknyi ember harcolt, köztük a király. Épp, ahogy a tündér mondta. Alden segített a csapatának, ahogy tudott, de mindenki elesett.
György király szomorúan tekintett végig a hatalmas csatamezőn.
- Megéri uralkodni, ha már egyetlen derék katonám se maradt?
- Itt vagyok én, királyom – mondta Alden. – És a népnek szüksége van királyra. Menjünk, és vigyük meg a győztes csata hírét.
Alden sürgette a királyt, de annak valahogy nem akarózott menni. Megviselte a csata, és sok seb is volt rajta. Alden végül felkapta az öreg királyt, felrakta a lova hátára, és elindult vele. Ahogy mentek keresztül a csatamezőn, a ló egyszer csak felágaskodott, megbokrosodott, és nekiiramodott a királlyal együtt. Szegény molnárlegény alig bírt velük lépést tartani, de még látta, ahogy a ló ledobja a hátáról a királyt.
Alden odafutott György királyhoz, aki már alig volt eszméleténél.
- Királyom!
- Jól van ez így, fiam. Nekem itt kell meghalnom a csatamezőn. Már nemigen tudnék ezért az országért többet tenni. Te azonban annál inkább. Erős is vagy, hűséges is, de nem az uralkodód, hanem a hazád iránt. Nekem úgy sincs fiam, és nálad jobbat nem is találhatnék. Itt a pecsétgyűrűm, a kardom, te leszel Anglia következő királya. Ez az utolsó akaratom.
- Nem, királyom. Mennünk kell – ellenkezett Alden.
Épp, mikor segítette volna fel a földről a királyt, egy kard szúrta át György mellkasát. A kard végén pedig az ellenséges király legjobb katonája állott.
- Itt van vége – nevetett gúnyosan. – Anglia elesett.
- Addig nem, míg él a király – szólt sötéten Alden, és ujjára húzta a királyi pecsétgyűrűt.
Megvívtak, és a tündérbűbájjal ellátott kard segítségével Alden legyőzte ellenfelét.
Amikor visszatért a palotába, mindent elmondott szóról szóra, ahogy történt. A nép tiszteletben tartotta a néhai király akaratát, és Alden, az egykori molnárlegény lett az új király.
Bölcsen uralkodott és boldogan élt, míg meg nem halt.