Blanka, a tündéri krónikás a manóknál töltötte az idei karácsonyt, és ezzel a történettel tért haza.
Manókarácsony
Karácsony volt, vagyis inkább Szenteste napja. A manóknál nagy volt a készülődés. Sáfrány és Málna a kis tölgyházikóban készültek az estére. Sáfrány az utolsó simításokat végezte a mézeskalács házikón a konyhában, Málna pedig akasztókat varrt a foltokból készült díszekre, mikor kopogást hallottak.
- Máris kellenek a díszek? – kérdezte Sáfrány, hangjában hallható pánikkal.
- Nyugalom, te csak díszíts. Majd én kinyitom – rakta le a varrást Málna, és az ajtóhoz sietett.
A havas küszöbön egy tölgyfalevél üzenet feküdt.
Kedves Málna és Sáfrány!
Amint tudtok, gyertek a kunyhómba, szükségem van rátok.
Berkenye bölcs
- Ki az? – kiáltott ki Sáfrány a konyhából.
- Csak Berkenye egyik bűbáj-levele.
- Ami elrepül, kopogtat, és lehullik a lábad elé. Nagyszerűen kitalálta az öreg! Mit ír?
- Szüksége van ránk.
- Jó. Pont befejeztem a házikót.
Ahogy a két manólány keresztülvágott a téren, látták, ahogy a többiek már díszítik a nagy fenyőt. És mintha egy jávorszarvas legelte volna a díszeket…
Hamar odaértek a bölcs manó házához, ami már teljes karácsonyi pompában ragyogott.
- Sáfrány, Málna, gyertek be! Lépes mézet, juharszirupot?
- Köszönjük. Mi is hoztunk neked valamit – mosolygott sokat sejtetőn Sáfrány.
- Csak nem a Sáfrány- féle varázslatos mézeskalácsot? – csillant fel az öreg manó szeme.
- Egy egész mézeskalács házat kapsz!
- Elkényeztettek öregkoromra – mosolygott a manó. Rögtön le is tört a remekműről egy jégcsapnak álcázott cukortömböt, és a szájába rejtette.
- Miért hívtál minket Berkenye apó? – kérdezte Málna.
- Egy igen különleges vendéget várok, lányok. Az Északi sarkról jön egy manó segítségért.
- A Mikulás egyik manója?
- Ők jobban szeretik, ha Karácsonymanóknak hívják őket – mondta Berkenye. – Igazság szerint már itt kellene lennie.
Málna és Sáfrány összenéztek.
- Mondd Berkenye, ez a Karácsonymanó véletlenül nem szarvasháton jön?
- De. Honnan tudjátok?
Ebben a pillanatban kopogtattak.
- Mert már itt van – mondták kórusban a lányok.
Bölcs Berkenye kinyitotta az ajtót, és a küszöbön egy pirosba és aranyszínbe öltözött manót és egy jávorszarvast talált.
- Berkenyéhez, a bölcshöz van szerencsém? – kérdezte az ifjú manó.
- Igen, fáradj beljebb.
- Timián vagyok, a jávorszarvas pedig Bukta.
Berkenye bűbájt küldött az állatra, hogy az is beférjen a házba, majd répát és mézeskalácsot rakott eléje, Timián kezébe mézsörös kupát adott. Mikor mindnyájan leültek, a bölcs végre megkérdezte;
- És mi szél hozott hozzánk, Timián? Ha jól tudom, valamilyen segítséget szeretnél.
- A Mikulás küldött. Idén annyi karácsonyfát és ajándékot kell eljuttatnunk a gyerekekhez, hogy alig győzzük. A nagy sürgés-forgásban valahogy elfeledkeztünk a mi fánkról, az Északi sark karácsonyfájáról. Pedig ez egy olyan varázslatos fa, aminek a fénye jelzi a manóknak és a rénszarvasoknak a hazavezető utat. Ha ma estig nem tudjuk feldíszíteni, az ajándékhordozók nem fognak hazatalálni.
- Mi miben segíthetünk? – kérdezte egyszerre Sáfrány és Málna.
- Már hozzánk is eljutott a híre, hogy a ti falutokban minden évben gyönyörű, közös fát díszítetek. Szükségem lenne egy vagy két ügyes kezű manóra, aki eljön velem az Északi sarkra és segít feldíszíteni a fát – magyarázta Timián.
- Megyünk! – vágták rá rögtön a manólányok.
- Lassabban, lányok – szólt közbe Berkenye. – Gondoljátok meg. Szenteste napja van.
- Az Északi sarkon fogunk karácsonyozni! – lelkesedett Sáfrány.
- Segítünk a manókon – csatlakozott Málna is.
- Hát akkor, áldásom rátok.
- Málna, Sáfrány, ideje, hogy megismerjétek Buktát – szólt Timián, mire mind a négy manó a jávorszarvas felé fordult.
Bukta épp az ablakba kirakott szárított almákat dézsmálta, mikor bemutatták, és ha manó lett volna, biztos belepirul a nagy figyelembe.
- Jaj Bukta, már megint? – kérdezte elgyötört hangon Timián. – Bocsánat Berkenye. Buktának mindig is feneketlen gyomra volt.
- Fiatalka még, kelleni fog az energia a hazajutáshoz – legyintett az öreg, és Bukta mintha értette volna mit mond, vígan elropogtatott még egy almát.
Míg Timián megitta a mézsörét, a két manólány Buktát simogatta.
- Miért hívod Buktának? – kérdezte Sáfrány.
- A tizedik almát eszi. Ez nem elég magyarázat? – nevetett Timián. – Nos, készen álltok az Északi sarkra?
Mielőtt elindultak volna, a lányok még jól beöltöztek, és végül úgy kellett őket felrakni Bukta hátára.
- Repültetek már jávorszarvason? – szólt hátra Timián.
- Nem.
- És féltek?
- Egy kicsit – szólt Málna.
- Rázós utunk lesz. Jobb, ha kapaszkodtok. És semmi esetre se engedjetek el! Bukta, irány az Északi sark!
Amint ezt kimondta, valami furcsa érzés kerítette hatalmába a két manólányt. Úgy érezték, mintha suhannának a levegőben, ugyanakkor egyhelyben állnának. Az utazás vége felé Málna csillagokat látott.
- Ott vagyunk már?
- Mindjárt. Baj van?
- Csillagokat látok – mondta Málna elhaló hangon.
- Az jó jel. azok valódi csillagok. Mindjárt leszállunk.
A landolás nem sikerült teljesen puhára, de legalább mindannyian fennmaradtak Buktán. Mikor Sáfrány ki merte nyitni a szemét, leesett az álla a látványtól. Egy üvegkupola alatt voltak, ami látni engedte a csillagos eget és, hogy kinn hatalmas pelyhekben esik a hó. Ilyen nagy pelyheket Sáfrány még nem látott. A kupola közepén pedig ott állt a fenyő. Egyelőre még teljesen zölden.
- Üdv az Északi sarkon! – mosolygott a manólányokra Timián. – Ne ijedjetek meg, még nappal van, de nálunk mindig látszanak a csillagok.
Miközben a manólányok csodálkozva körülnéztek, az ifjú Karácsonymanó megpaskolta Bukta hátát.
– Jó voltál kisöreg, de legközelebb ne egyél ennyit.
A szarvas sértődötten húzta fel az orrát és elkocogott. A másik irányból egy csapatnyi Karácsonymanó közeledett. Nagy dobozokat cipeltek, hogy azonnal nekiláthassanak a fenyőfa díszítésének. Míg a többiek nekiláttak a dolognak, addig Timián elvezette a két újoncot. Sáfrány a konyhában azonnal elkezdett mézeskalács díszeket gyártani, Málna pedig a varrodában fogott hozzá a puha gömbdíszeknek.
Késő délután végeztek is, és felkerekedtek díszekkel megrakodva, hogy a karácsonyfa elnyerje végső formáját. A fények már világítottak, és a Karácsonymanók még mindig serényen dolgoztak. Sáfrány és Málna rögtön beálltak közéjük, és adogatták a díszeket.
Mikor az utolsó gömb is a helyére került, a manók körbeállták a fát, és vártak. Egyszer csak elkezdett szétnyílni a fejük fölött a kupola, és az első hópelyhek elérték a fát. A fa mintha megérezte volna ezt, egyre fényesebben és fényesebben világított, amíg a fénye betöltötte az eget. A manók dalra fakadtak, és ez jelezte, hogy elérkezett a Szenteste.
Aznap este Sáfrány és Málna nem tudott elaludni. Annyi új élménnyel gazdagodtak! Az ablakukból látták a gyönyörűen ragyogó fát, a hóesést, miközben karamellás tejet kortyolgattak és mézeskalács szíveket ettek. Büszkén tekintettek a kandalló felé, amely felett ott lógott két karácsonyi manó zokni az ő nevükkel. A Mikulás személyes köszönete és egy-egy hógömb volt bennük, hogy emlékezzenek az itt eltöltött napokra.
- Ezt a karácsonyt biztos nem fogjuk elfelejteni. Igaz, Sáfrány?
- Bizony. Amint hazaértünk, megköszönjük Berkenyének, és elmeséljük a többieknek, hogy milyen az Északi sark. Igazi manókarácsonyunk van, Málna.
- Boldog Manókarácsonyt!