Azért mert büszkék vagyunk szorgalmukra, hozzáállásukra, valamint a tündér- és manószívre, ami bennük lakozik. Most Nehergót!
"Az én történetem egy némiképp eltér a többi tündérétől és manóétól. Hadd meséljek magamról egy kicsit.
1090 volt az az év, amikor megszülettem. Mint a manók többsége, fiatalkoromat (az első párszáz évet) tanulással és játékkal töltöttem. 650 éves korom körül kezdett hegyesedni a fülem (az embereknél ezt úgy hívják, hogy benő a fejük lágya), s kezdtem el keresni a nekem való hivatást.
Keresésem hamar az emberek világa felé vezetett, hiszen mindig is kíváncsi voltam rájuk. Igyekeztem minél többet megtudni róluk. Meglepődtem, milyen sok a hasonlóság és milyen kevés a különbség a manók és az emberek között. Rájöttem, hogy az embergyerekek a nyitottabbak a mi világunk felé, ezért velük kezdtem el több időt tölteni. Amikor a többi manónak meséltem róluk, hasonlóan a fiatal, még-nem-hegyes-fülű manók érdeklődtek inkább az emberek iránt.
Pár évvel ezelőtt hallottam róla, hogy az emberek rendeznek egy fesztivált a tündéreknek (akikkel a manók már jó ideje békében és időnként barátságban élnek) és itt szeretettel látják a manókat is. Miután beszéltem a tündérkirálynővel és tündérkirállyal, kineveztek főmanónak. Az én feladatom az lett főmanóként, hogy minél többekhez juttassam el ennek a hírét.
Több se kellett hozzá, hogy nekiálljak a tündérek és manók között toborozni olyanokat, akik szeretnének eljönni, hogy esztendőnként eltöltsenek egy napot az emberekkel. Szerencsére évről évre egyre többen leszünk, akik meglátogatjuk az Erzsébet-kertet és bemutatjuk a világunkat.
A Tündérfesztivál alatt én ügyelek arra, hogy a többi manó ne legyen túl csintalan, minden tündér és manó segítsen ott, ahol éppen szükség van egy segítő kézre vagy szárnyra. A manók huncutkodásait általában napnyugtáig sikerül is kordában tartani, de amikor lemegy a nap, és a gyerekek fáklyákkal vonulnak a fák között, már én sem tudom megakadályozni a fűben settenkedést és emberek mellett osonást…"